A wikiszótár szerint a siker egy kedvező végeredmény, egy olyan helyzet, állapot vagy következmény, ami korábbi elvárásainknak tervünk elért céljaként megfelel, és arra tudatosan törekedtünk, szándékunk irányult rá.

Ez így szép és jó, de mi van azokkal, akik számára a siker a legfelső polcon van, és nem tudják elérni? Mi van azokkal, akiknek a siker a sötét pince legeldugottabb sarkában van eldugva, de nem mernek lemenni érte, mert félnek?

Mi van azokkal, akiktől már gyerekkorban elvették még a siker gondolatát is? Akiket idő előtt megfosztottak a lehetőségek legapróbb morzsáitól?

Azokkal, akiket gyerekkoruk óta folyamatos diszkrimináció éri? Azokkal, akiknek a jövőképük egyenlő a nullával azért, mert fiatal koruk óta azt hallgatják, hogy nem fogják semmire sem vinni az életben, mert ők csak buta cigányok? Mi van azokkal, akiknek az önbizalma teljesen eltűnt az életen át tartó szégyenérzettől?

De van egy jobb kérdésem.

Miért szégyenkeznek? Azért, mert barna a szemük? Azért, mert sötétebb a bőrük? Vajon azért, mert egy szegény, roma családba születtek, ahol mindenért meg kell küzdeni?

Roosevelt azt mondta, hogy nem építhetjük mindig a jövőt az ifjúságnak, de építhetjük az ifjúságot a jövőnek.

Mégis hogyan tudnánk építeni a jövőt az ifjúságnak, ha a sajátunkat sem tudjuk felépíteni? És egyáltalán milyen jövőt? Azt, ami tele van fájdalommal, elutasítással, ítélkezéssel a családunk, a kultúránk, és saját magunk felett?

Na nem. Gyermekek ezreinek kellett túl korán felnőniük a megélhetés szempontjából. Iskola helyett az erdőre menni fáért, vagy az óvodába a kicsikért.

Túl korán kell olyan döntéseket meghoznunk, amikre a kortársainknak nem is kell gondolniuk még évekig. Túl korán kell szembesülnünk az élet olyan gondjaival, amik felfalnak minket.

Húsz éves koráig egy roma ember olyan dolgokat tapasztal meg, él át, amikkel egy nem roma lehet, hogy sosem fog találkozni. Fred Hampton azt mondta, hogy muszáj szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy néhány ember szerint tűz ellen tűzzel kell harcolni, de mi azt mondjuk, hogy a vízzel hamarabb legyőzhető a tűz. Azt mondjuk, a rasszizmus ellen nem rasszizmussal kell harcolni. Mi szolidaritással fogjuk legyőzni a rasszizmust.

Én azt mondom, muszáj felszólalnunk magunkért, sosem szabad hagynunk, hogy elhalgattasanak minket.

Hagytuk, hogy néhányan azt mondjanak rólunk, amit csak akarnak, és ez egy idő után már teljesen normálissá vált az, ha valaki szid minket. Akkor mégis mi értelme van a hangunknak, ha nem merünk megszólalni akkor, amikor szükség lenne rá? Miért maradunk csendben azokban a pillanatokban, amikor nem kéne?

Nem tudom megváltoztatni azt, ahonnan jöttem, vagy azt, amin átmentem, és nem is akarom. Miért kéne szégyelnem azt, ami önmagammá tesz?

Talán egy olyan emberre van szükségünk, aki megteszi az első lépést, és erőt ad nekünk a harc felvételéhez. Nem tudom, mikor jön el ez az ember, de bizton állíthatom, hogy amikor megszólal, azt mindenki hallani fogja.